Elveszve #2

Árnyak táncolnak a falakon, s halk tűzropogás ad ütemet nekik, miközben magukba roskadnak a táplálékként rádobott rönkök. A lángnyelvek cellája mellet ül ő, az őszes öregúr. Ölét vastag, sokat megélt pokróc takarja.  Vaskos rönkasztal előtte, melyről remegő kézzel emeli magához hangacserje pipáját. S miközben aprólékos, körkörös mozdulatokkal tömni kezdi azt, csak bámul maga elé. A kövér holdvilágnak köszönhetően látni az aláhulló megannyi hópehely vad táncát, ahogy a zord szél arrébb-arrébb taszajtja kijelölt útjaikról. Neki-neki feszül az ablaküvegnek is, könyörtelen ostromolja, de az nem enged neki. Gyufát ragad, s meggyújtja frissen tömött pipáját. Az egész szobát átjárja füstje s illata. Megmasszírozza térdeit, majd karosszékébe kapaszkodik, s komótosan felkél belőle. Átellenbe pihenő gramofonjához indul. Útját csupán a hold, és a kandalló világítja, el ne essen. Egy poros karton tokból lemezt vesz elő. Óvatosan a tárcsára helyezi, majd finoman ráengedi a hangszedőt. Halk, sejtelmes recsegés kíséri vissza székéhez. Annak karfájába megkapaszkodva, ereszti testét kényelmes párnái közé, s közben halk dallam csendül fel a réz tölcsérből. Szívet facsaró, bánatos dallam ez. Ismét csak maga elé bámul, pipáját meg-meg szívva. Ahogy a hó egyre jobban belepi az ablakot, s a tűz egyre halványabb játékba csap át, megjelennek az első könnycseppek szeme sarkában. Mikor már csak parázslik mindaz mi megmaradt a fakupacból, előrehajol, felemeli tollát és aláírja a napok óta fogalmazott búcsúlevelét. Ismét feltápászkodik ülőhelyéről, megreccsen alatta a padló. Az ajtó felé viszik nehéz léptei. Kabátot ölt, s felteszi kalapját. Egy röpke pillanatra még megfordul, körülnéz, majd nagyot sóhajtva tárja fel az ajtót, s elindul az éjszakába.