Hogy hogyan lett belőlem Java fejlesztő? Ez inkább a sors játéka, de persze ennél azért kicsit bonyolultabb a történet.
Ha tényleg a kezdetekhez akarunk visszatérni, akkor érdemes azzal kezdeni, milyen háttér és közeg indított el ebbe az irányba. Nem mintha akkoriban bármi is világos lett volna számomra, de az biztos, hogy a technológia valamilyen formában mindig jelen volt az életemben. Nagyapám rádiólokátoros volt, apám pedig finommechanikai műszerész. Mégis, ha megnézzük, a mi három generációnk története elég jól kirajzolja, hogyan fejlődött a technológia. Nagyapám az analóg világban mozgott otthonosan, apám már félúton volt az analóg és digitális között. Én pedig, bár gyerekként is belekóstoltam mindkettejük világába, végül teljesen a digitális technológiák felé fordultam.
Ez a háttér mindenképp szerepet játszott abban, hogy már egészen kicsiként érdekelni kezdett a technika. Gyakran hallottam, hogy mindent szétszedtem, és bár ez sok kisgyereknél jellemző, nálam valahogy mélyebben gyökerezett a vágy, hogy megértsem, hogyan működik a világ körülöttem.
Persze akkor még nem volt világos számomra, hogy egyáltalán ebbe az irányba szeretnék-e továbbmenni. Egyszerűen csak élveztem azt, amit csináltam. Emlékszem, amikor megtanultam forrasztani vagy éppen alkatrészeket bontani. Ugyanakkor az is eszembe jut, ahogy éjszakánként, sokszor télen, a hidegben, egy olajradiátorral a hátam mögött, apámmal számítógépeket építettünk vagy javítottunk. Hatalmas élmény volt, amikor már rám bízta egy-egy alkatrész cseréjét, vagy akár egy teljes telepítési folyamatot. Ezek akkor nagy lépésnek számítottak, mert éreztem, hogy egyre több felelősséget kapok, és egyre jobban értettem a dolgok működését.
Az alaplapok jumperelésére (CPU speed, IRQ, DMA stb) vagy épp a HDD-k beállításaira is emlékszem. Régebben a merevlemezek konfigurálásához manuálisan kellett megadni a lemez cilindereinek, fejeinek és szektorainak (C/H/S) számát a BIOS-ban. Ez azért volt fontos, mert a BIOS-nak tudnia kellett, hogyan érje el a lemezt, mielőtt automatikus felismerés vált volna elérhetővé. Azóta se kívánom vissza ezeket a beállításokat, de abban az időben ezek nélkül nem ment volna. Ez is mutatja, mennyire más volt akkoriban a számítástechnika.
A driverekkel is sokat szenvedtem, mert akkoriban még nagyon kevés dolog volt plug and play. Emlékszem, hogy a saját gépemet többször is szétszedtem és újratelepítettem, pedig nem is volt rá szükség. Egyszerűen élveztem az egészet, és így rögzültek bennem a folyamatok: mit, hogyan és miért kell csinálni. Talán ennek is köszönhető, hogy később már természetesebb lett számomra a hibák kijavítása és a gépek testreszabása.
Az egyik legemlékezetesebb pillanat az volt, amikor karácsonyra megkaptam az első MP3 lejátszómat. Olyan volt, mintha egy második karácsonyom lett volna, amikor beleszereltük a gépbe az USB portokat és vezérlőt, hogy használni tudjam a lejátszót. Ekkor éreztem igazán, hogy mennyire szeretek ezzel foglalkozni.
Hasonló élmény volt az első webkamera is, bár internetünk nagyon sokáig nem volt még. Ettől függetlenül a technikai fejlődés iránti érdeklődésem sosem csökkent, és az új dolgokkal való kísérletezés folyamatos része volt az életemnek.
Sokszor az otthon fellelhető összes bővítőkártyát beleszereltem egy-egy gépbe, még ha nem is volt rá szükség. Egyszerűen élveztem, hogy kísérletezhetek, és bár az emlékek már megszépültek, de kellemes nosztalgiával emlékszem arra, hogy utána órákat töltöttem azok driverezésével. Ha azt gondolnád, az adta a dolgok nehézségét, hogy kézzel kellett a drivereket telepíteni, kissé tévúton jársz. A probléma ott volt, hogy nem volt pontos információ a bírtokomban, hogy mely eszközhöz mely driver is tartozhat, vagy épp hogyan kell azokat manuálisa konfigurálni az egyes hardberekhez. Ezek sokszor frusztráló és időigényes folyamatok voltak, nekem azonban izgalmas kihívást jelentett. Ez a folyamat sokat tanított arról, hogyan működik egy rendszer, és hogyan lehet azt fejleszteni, testreszabni.
Általános iskola: logika és tanulás
Általános iskolában nem voltam kiemelkedő tanuló. Mindig úgy gondoltam, hogy ez azért van, mert megvolt a saját logikám, amivel könnyen tanultam a matematikát, fizikát és technikai tárgyakat. Egyszerűen meg voltam elégedve azzal, hogy ha logikusan gondolkodom, meg tudom oldani a feladatokat, és ezért nem erőltettem meg magam. Nem éreztem szükségét annak, hogy túlzottan sokat tanuljak.
A tanáraim és a szüleim persze nem értettek velem egyet, és valljuk be, ma már én is tejesen máshogy gondolom. Gyakran hallottam tőlük, hogy sokkal többre lennék képes, és hogy ha nem csak a logikámra hagyatkoznék, akkor ki tudnám hozni magamból a maximumot. De akkoriban egyszerűen nem éreztem szükségét annak, hogy többet tegyek.
Amennyiben az emlékeim nem csalnak, akkor még valamikor általános iskolás komrban a szüleim az ECDL vizsgájukra készültek. Én tőlük tanulva, megpróbáltam a lehető legtöbb mintafeladatot megoldani.
A fizika viszont mindig is közel állt hozzám. Logikus gondolkodásra épült, és valahogy könnyen ment. Ezért nyolcadik végén ez volt a választott vizsgatárgyam. Akkoriban már egyre jobban érdekelt a természettudományok világa, bár még nem volt teljesen világos, merre szeretnék továbbmenni. Egy dolog azonban biztos volt: a technológia és a műszaki területek iránti vonzalmam folyamatosan erősödött.
Középiskola: Az iránykeresés és az első lépések
Általános iskola végén, amikor pályát kellett választanom, még mindig nem tudtam pontosan, merre szeretnék továbbmenni. Lehet, hogy ezt csak utólag látom így, de akkoriban nem éreztem, hogy bármilyen világos célom lenne. Végül egy helyi szakközépiskolát választottam, ahol elektronika- és elektrotechnika-alapozó szakmacsoportba jelentkeztem. Akkoriban ez egy jónak tűnő lehetőség volt, főleg ha valaki a technikumban is folytatja, mert elvileg innen egyenes út vezethetett volna a Kandóba. De mire én odaértem volna, ez az út már nem létezett.
A szakmai tárgyakat általában élveztem, bár néhány rész számomra unalmas volt. Az egyik elméleti óráról például felmentést kaptam, mert jobban hasznosítottam az időt a laborban, a felsőbb évesekkel. Itt ismerkedtem meg a PLC programozással is, és akkor még azt hittem, hogy talán ez lesz az, ami leginkább érdekel majd a jövőben.
Emlékszem, hogy a nyílt napon, ahol a nyolcadikosok megismerkedhettek az egyes szakmákkal, engem kértek meg, hogy egész nap egy asztalnál ülve éppítsek meg egy nyomtatott áramkört. Egy másik alkalommal egy robotkart kellett felprogramoznom. Ezek az élmények tovább mélyítették a technológia iránti vonzalmamat, de még ekkor sem tudtam biztosan, merre fogok továbbmenni.
Középiskolában volt egy nagyon jó informatika tanárom, aki tulajdonképpen elindított a fejlesztővé válás felé vezető úton. Ő volt az, aki a legjobban motivált arra, hogy a programozás irányába orientálódjak.
Az érettségin is a fizika volt a választott tárgyam. Középiskolában ugyanaz volt a helyzet, mint általánosban: nem vittem túlzásba a tanulást, de mégis elég jó jegyeim voltak. Emlékszem, hogy az érettségi tételeket is csak az előző este néztem át, hogy legalább valami fogalmam legyen, mit kérdezhetnek. Persze nem vagyok erre büszke, de ez az igazság.
Egyetemi évek: Nagy tervek és a valóság
Az érettségi felé közeledve újra szembe kellett néznem a kérdéssel: merre tovább? Az egyik lehetőség a tiszti főiskola volt, főleg nagyapám nyomására. Ott is valami műszaki területet néztem ki, bár már nem emlékszem pontosan, mit. Végül aztán az ELTE IK programtervező informatikus szakát választottam. A tiszti főiskolát hamarabb elvetettem, de az ELTE-re csak a végén esett a választásom. Fontos szerepet játszott benne, hogy az egyetem Budapesten volt, és végre elkerülhettem Szabolcsból. Akkoriban az ELTE, a kar és a szak is egész jó hírnévvel bírt, legalábbis felénk.
Akkoriban még nagy terveim voltak: nemcsak az MSc, hanem még a doktori is megfordult a fejemben. Ehhez képest végül a BSc-t sem fejeztem be, de fiatal voltam és tele voltam ambícióval. Még a szakkollégiumba is be akartam kerülni, annyira, hogy a gólyatábort is kihagytam a szakkollégiumi felvételi miatt.
Otthon feltettek a vonatra, a Nyugatiban pedig egy rokonom várt, aki elvitt a kollégiumba. A felvételi körülbelül 2-3 napos volt, de már az első nap végén közölték velem, hogy nem felelek meg a feltételeknek, és mehetek haza. Persze csalódott voltam, de ma már nem bánom. Valamiért azt hittem, hogy pont azért lesz jó nekem, mert nincs előképzettségem. Aztán kiderült, hogy inkább azokat veszik fel, akik már eleve jók valamiben. Akkor naiv voltam, de hát ilyen az ember az elején.
Az első két félévben még nagyon motivált voltam. Annak ellenére is, hogy a napi étkezésemet sokszor úgy oldottam meg, hogy két hetente hazajártam vonattal, hoztam fel kaját, vagy épp a diákhitelemből gazdálkodtam. A kezdeti lelkesedésem miatt már az első nyári szünetben szakmai gyakorlatra mentem egy mérőműszerek gyártásával foglalkozó céghez. Ez volt az első igazi betekintésem a szakmába, és hamar rájöttem, hogy a gyakorlati tapasztalat mennyire fontos.
A szakmai gyakorlatom alatt egy érdekes projektbe kerültem, ahol egy nagyon drága PLC-t kellett kiváltani. A cél az volt, hogy egy olyan PLC-hez, aminek nincs webes felülete, RS-232-n keresztül csatlakoztassunk egy mikrokontrollert. Arra kellett web szervert írni, majd rá egy weblapot. Itt tanultam meg azt is, hogyan lehet ábrázolni 16 bites rendszeren 32 bites számokat. Ez volt az első olyan munka, ahol igazán mélyen beleláttam a rendszerek működésébe, és rengeteget tanultam a gyakorlati problémamegoldásról.
Kétségek és irányváltás
A szakmai gyakorlatom során elgondolkodtam, hogy talán nem volt jó döntés az ELTE. Közelebb állt volna hozzám a Kandó, és annak valamelyik területe. A gyakorlat végével próbáltam diákmunkát keresni az egyetem mellett, de nem igazán jártam sikerrel. Jelentkeztem a MediaMarktba és hasonló üzletekbe az informatikai részlegre, valamint megkerestem több diákmunkaközvetítő céget is. Sajnos ott csak sormunkát ajánlottak fel, ami egyáltalán nem vonzott. Bármennyire is rosszul hangzik, de nem akartam soron dolgozni, mert számomra túl monoton volt.
A második nyári szünetre már ott tartottam, hogy ez így hosszú távon anyagilag fenntarthatatlan, és azon gondolkodtam, hogy abbahagyom az egyetemet, és hazaköltözöm. Otthon sikerült is munkát találnom egy napelemes cégnél, ahol segédmunkásként kezdtem el dolgozni. Egy Nyíregyházi gimnázium elektromos hálózatát kellett felújítanunk, és mivel a villanyszerelés közel állt hozzám, örömmel vállaltam el a munkát. Minden reggel hajnalban bicikliztem Gergelyiugornyáról Vásárosnaményba, onnan kocsival mentünk Nyíregyházára. Ha nem a gimnáziumot újítottuk fel, akkor napelemeket telepítettünk más helyszíneken. Nap végén ugyanígy jöttem vissza.
A nyár közepére már komolyan elgondolkodtam azon, hogy talán abbahagyom az egyetemet, és maradok ennél a cégnél. De valahogy a nyár végére mégis úgy döntöttem, hogy felmondok, és visszamegyek Pestre. Beadtam a jelentkezésemet a T-Systems-hez, frontline supportos (desktop üzemeltető) pozícióra, ahova szerencsére fel is vettek.
Az egyetem végétől a fejlesztésig: Keresgélés és új irányok
Nagyjából 2,5 évet töltöttem el a T-Systems-nél gyakornokként. Az időszak vége felé már elkezdtem 1-2 belső alkalmazást fejleszteni, akkor még C#-ot használva. Besegítettem egy PHP alapú projektbe is, és közben egyre inkább elmélyedtem a fejlesztés világában. A kollégiumi szobámban közben elkezdtem foglalkozni Unix-like rendszerekkel, és még egy 2 U magas szervert is beszereztem, hogy kísérletezzek, és tanuljak rajta. Talán ebből is látszik, hogy az IT szinte minden területe érdekelt. Még mindig nem volt teljesen kiforrva, hogy mi is legyen a fő irányvonal, de egyre világosabb lett számomra, hogy a fejlesztés lehet az igazi út.
Közben azonban egyre inkább hajlottam arra, hogy abbahagyom az egyetemet. Sajnos diákmunkára lettem felvéve, amihez aktív jogviszony kellett, Szerettem volna főállású lenni, mert anyagilag így lett volna fenntarthatóbb az életem. Inkább jártam be dolgozni, mint egyetemre, de végül nem sikerült főállásúvá válnom. A pozíció már el volt foglalva, így nem lett belőle semmi. Ez viszont egyre inkább arra sarkallt, hogy a fejlesztés felé orientálódjak, és elkezdtem más cégekhez jelentkezni, interjúkra járni.
A váltás és a Java felé vezető út
A fejlesztői karrierem végül nem az interjúkon keresztül indult el. Abban az időben egy elég viharos párkapcsolatban voltam, és épp egy mélyebb pontján tartottunk, amikor úgy döntöttem, hogy részt veszek egy céges bulin. Ez volt az első ilyen alkalom, hogy elmentem egy ilyen eseményre. Valójában azért mentem, hogy kicsit kikapcsolódjak.
A bulin egy pár odajött hozzám, és meghívtak egy italra. Beszélgetni kezdtünk, én azon gondolkodtam, hogy a lánnyal, hogyan vihetném tovább az estét kettesben, de a beszélgetés váratlanul szakmai irányt vett. Kiderült, hogy fejlesztők, és amikor szóba került, hogy váltani szeretnék, a lány felajánlotta, hogy beajánl egy pozícióra. Végül így is lett, és át is vettek.
Két területre kerestek fejlesztőt: SAS és Java. Mivel a SAS-ról előtte sosem hallottam, a Java mellett döntöttem, hiszen egyetemen már volt hozzá “szerencsém”. Így kezdődött a Java fejlesztői pályafutásom.
Főállású fejlesztőként és az IT világában
A T-Systems-nél végül sikerült főállásúként elhelyezkednem. Azóta már több helyen megfordultam, különböző projekteken dolgoztam, de ezek részleteibe most nem mennék bele. Később volt egy próbálkozásom, hogy újra nekiüljek az egyetemnek, ezúttal esti tagozaton, de végül ez sem tartott sokáig. Egyszerűen úgy alakult, hogy az élet más irányba vitt.
A fejlesztés mellett azonban sosem hagytam el teljesen más IT területeket sem. A DevOps különösen érdekel, és szívesen foglalkozom vele, de mindig ragaszkodom ahhoz, hogy Java fejlesztő vagyok. Ez az elsődleges terület, amit túlnyomórészt szeretnék csinálni, de mellette szinte minden más terület érdekel. Az elektronika, elektrotechnika területét viszont elengedtem. Néha-néha hobbi szinten még előveszem őket, de komolyabban már nem foglalkozom velük.
Mások gépeit szervizelni vagy új gépet építeni már nem vállalok el, legfeljebb csak 1-2 nagyon közeli ismerősnek. Egyszerűen belefáradtam abba, hogy próbáljam meggyőzni az embereket arról, melyik alkatrészt vagy szoftvert érdemes használni, és miért. Ha viszont a saját eszközeimről van szó, ugyanolyan lelkesedéssel csinálom, mint régen.
Utolsó gondolatok: A kihívások és a fejlődés útja
Bánom-e, hogy nem fejeztem be az egyetemet? Őszintén szólva, nem igazán. Jó lenne, ha lenne diplomám, de nem érzem, hogy ez hiányozna az életemből. Rengeteg dolgot tanultam és tapasztaltam az egyetemi évek alatt, nem csak szakmailag, hanem sok más téren is. Ha visszamehetnék az időben, és lehetőségem lenne változtatni valamin, valószínűleg akkor sem tenném. Az vagyok, aki, mert ezek a dolgok történtek velem.
Gyerekkorom óta autodidakta módon tanulok meg dolgokat. Ez már akkor is így volt, amikor a gépeket szereltem, és most sincs ez másként. Rengeteg dokumentációt átnézek, ha szükséges, tanfolyamokat is végzek például az Udemy-n, de sokszor egyszerűen az elemzésből próbálom kitalálni, hogyan működnek a dolgok. Szeretem az ilyen típusú kihívásokat, még akkor is, ha néha frusztráló tud lenni, amikor napokig vagy akár hetekig nem találom meg a megoldást. De végül mindig összeáll a kép, és sikerül elérni, amit szeretnék.
Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy történet. Gyakran előfordul, hogy éjszakába nyúlóan dolgozom, ha éppen úgy adódik. Volt egy integrációs feladat, ami sehogy sem akart összeállni, és már nagyon szorított a határidő. Másnap reggelre kellett volna szállítani, és közben átmentem az akkori páromhoz. Elmondtam neki, hogy sajnos dolgoznom kell az este, amit megértett. Ő elment aludni, én pedig folytattam a munkát. Egyszer csak szólt, hogy talán jobb lenne, ha inkább mellé feküdnék. Abban a pillanatban hirtelen bevillant valami, és mondtam, hogy adj még 10 percet. Leültem, gyorsan megírtam ami átvillant a fejemen, és végre működött.
