Utolsónak lenni, csak ne felejtsd el lekapcsolni a villanyt magad után. Nincs már élő ember közel s távol, egyedül tengődsz. Te mit tennél? Merre mennél? Mit csinálnál? Meddig bírnád? Vagy épp pont erre vágytál? Hát legyél a vége, kapcsold le a villanyt. De ez mit is jelent? Meddig akarsz az utolsó lenni? Meddig látod értelmét? Biztos lehetsz benne, hogy te vagy az utolsó? Vagy csak nem találod a többieket. Honnan tudhatod, hogy te vagy az utolsó? Sehonnan. És mit is számítana, hogy tudod-e vagy sem? Így érzed. Számít bármi más? Egyáltalán nem.
Nézz körül. Milyen sivár, milyen kietlen, milyen sötét. Csak te és az idő. Semmi más. Megküzdesz, vagy behódolsz? Hogyan döntesz? Ha megküzdesz, miért küzdesz, mi fog téged előrébb vinni, mi ad neked erőt? Ha behódolsz, miért, mit féltetsz annyira, milyen veszteni valód van? Mi értelme behódolni? Nincs jó válasz. Csak az idő és te vagy. Ketten álltok szemben egymással. Nincs mit elvennie tőled. Nincs mit nyerned. Mégis szemtől szemben álltok. Feladni nem tudod. De küzdeni sincs már erőd.
Összerogysz, felsóhajtasz. Mélyen magadba nézel. Majd felállsz. És egyszerűen hátat fordítasz. Nem küzdesz, de nem is hódolsz be. Egyszerűen tudomást sem veszel róla. Csak egyszerűen hátat fordítasz és faképnél hagyod. Legalábbis te ezt hiszed. De ezzel a lépéseddel döntöttél. Bár még nem tudod, melyik utat választottad. Az idő azonban tisztában van vele. Úgy gondolod, nem szükséges célt találnod magadnak. Most végre tényleg egyedül vagy. Amire mindig is vágytál. Nem foglalkoztat semmi. Sem az, hogyan éld túl a mindennapokat, se az, hogy ne őrülj bele teljesen a magányba. Hisz úgy gondolod, rád nincs hatással.
Vagy ha mégis, talán már túlságosan rég feléd kerekedett. Nem érdekel a holnap, nem érdekel a ma. Csak élvezni szeretnéd, mi megadatott. A teljes magány. A teljes sivárság. Az igazi sötétség. És bár elindultál, nem tudod hova, nem tudod miért. Akár most is megállhatnál. Akár letérhetnél jobbra, balra. Csak egy valamit nem tehetsz. Vissza már nem fordulhatsz. Nem is gondolkodsz, mész, amerre a lábad visz. Vagyis mész azon az úton, amit az előbb választottál.
Mit gondolsz? Felvetted a harcot? Vagy megadtad magad? Majd kiderül. Csak menj, menj a választott utadon. És ha már kiélvezted, mondd, mit teszel? Mihez kezdesz? Letelepszel? Tovább mész? Melyik fontosabb számodra? Vagy vegyíted a kettőt? Időzöl egy keveset mindenhol? Nem nyomasztó? Teljesen egyedül lenni? Kiszolgáltatva. Magányosan. Valóban nincs nyomás rajtad. Ki kérne számon bármit? Kinek kellene megfelelned? Egyetlen dolgod van, túlélni. Túlélni egyik napot a másik után. Mostantól tényleg csak magadra számíthatsz.
Hallod ezt a csendet? Milyen nyugtató, ugye? Te nem ehhez vagy szokva. Bár eleinte nyugtató, mégis furcsállni kezded. Kezdesz érezni némi szorongást. Kezded kényelmetlenül érezni magad. Érzed már? Ugye érzed? Ne nyomd el! Érezd át. És most eszedbe jut. Legalábbis elgondolkodsz rajta. Tényleg egyedül maradtál-e? Hogyan deríthetnéd ki? Sehogy. De mélyen legbelül tudod, hogy a válasz… igen.
Csak sodródsz és sodródsz. A végtelen sötétségben. Otthonod nincs. Úticélod nincs. Egy fémtestbe vagy bezárva. Fajod utolsó példánya vagy. Sőt, bolygód utolsó élőlénye. Fémkoporsód repít utolsó utadra. Csábít az üresség. Csábít a hajón kívüli lét. Mi is tarthatna vissza ettől? Mi tartana vissza? Hogy így légy az utolsó. De megtenni mégsem mered. Civilizációd nem volt kellően fejlett. Még ha el is jutnál egy bolygóra, melyen életben maradnál, mihez kezdenél?
Más civilizációra mindeddig nem bukkantatok rá. És most már ezt csak te tehetnéd meg. De merre indulj? Fogalmad sincs. Tartozol te bármivel a civilizációdnak, fajodnak? Tartozol te azzal, hogy egyedüliként is fennmaradj? Hogy hírét vidd, beszámolj bukásáról? Megérdemli, hogy fennmaradjon? Nem tiszted ezt eldönteni. Ám a döntés mégis a tiéd. Oly terhet kaptál, melyet nem kértél. Nem érdemeltél. Melyet nem bírsz el. Ezt a terhet nem rád szabták. De te kaptad. Viselned kell.
Egyelőre még nem adod fel. Bár nem tudod, mit és hogyan tegyél, de még nem adod fel. Ismét döntesz. Választasz egy úticélt. És elindulsz felé. Sem az odaérkezésed nem biztos. Sem az, hogy mi vár ott rád. De elindulsz, mert ezt látod jónak. Nincs konkrét terved. Sőt, semmilyen terved nincs. Csak elindulsz. És talán reménykedsz. De miben? Hogy nem éled túl az utat? Vagy hogy találsz valamit a végén?
Vagy abban bízol, hogy meghozzák helyetted a döntést, mire utad végére érsz? Hogy leveszik a terhet a válladról? A döntést meghoztad. Kiválasztottad az irányt. Senki nem veszi le a terhet. Végig cipeled magaddal. De teher-e ez egyáltalán? Miért érzed annak? Hisz senki nem függ már tőled. És a végén neked is mindegy lesz. Hogy emlékeznek-e rád, vagy sem. Mégis teherként nehezedik rád. Nem tudod megmagyarázni, miért, de annak érzed.
Nem hiszel sem túlvilágban, sem újjászületésben. Mégsem tudod elengedni a dolgot. Vajon meddig kell keresned? Sikerrel jársz valaha? Meddig bírod? Kibírod a végéig? Vagy tán feladod? Ha feladod, újrakezded? Hányszor kezded újra? S hányszor adod fel? Egyre könnyebben döntesz? Vagy tán egyre nehezebben? Nem tudod felmérni racionálisan. Elvesztetted a viszonyítási pontokat. Ami az egyik pillanatban értelmes, a következőben értelmetlenné válik. Ami fontos, másodrangúvá, vagy épp sokadrangúvá, lényegtelenné. Jó döntés rossznak, s a rosszat véled jónak.
De nincs se jó, se rossz döntés. Csak a te döntésed. Utad, egy utolsó kétségbeesett kapálózás. Vergődés. Most épp vágyod. Vágyod, hogy találj valamit. Hogy találj egy újabb értelmes civilizációt, melynek elmesélheted néped történetét. De ha holnap felkelsz, vajon nem vágyod-e ennek ellentétét? Nem vágyod-e halálod? Nem tudhatod. Ezek között örlődve kell tovább élned. Vagy meghoznod végső döntésed.
Mióta járod utad? Nem tudod már. Nem számolod. Lényeges ez egyáltalán? Hisz azt sem tudod, hol a vége. Van-e vége. Mi lesz a vége. S vajon, ha a végére érsz, megnyugvást fog jelenteni számodra? Vagy újabb hiányt fogsz érezni? Vágyódást! A múltra. Az utazásra. Hogy melyik a könnyebb út? Egyik sem? Mind mást és mást követel. És követel! Bizony ám, hogy követel! És el is ragadja azt tőled. Utad végén, mit adnál át, ha arra kerülne a sor?
Mit tanítanál? S felkészültél-e a kemény fogadtatásra? Vagy épp pont azt vágyod? Mire gondolsz épp? Mi jár a fejedben? Jár-e bármely gondolat benne? Vagy végleg kiürítetted? S túlélő ösztönöd hajt előre? Nem, nem, nem. Valami mélyen, nagyon mélyen ott motoszkál benned. De nem engedsz neki. Még nem. Erősen ellenállsz. S még nem tudod, de egyszer elgyengülsz. S nem bírod tovább visszatartani. S átjárja teljes tested, egész elméd, s átveszi felette az irányítást.
Hogy mi ez az apró gondolat? Mely végül irányítani fog? Nem tudom. Óóó, dehogy nem. Jól tudod. S azt is, hogy azzal adsz neki erőt, hogy elfojtod. Ha néha, néha-néha szabadjára engednéd, erejét vehetnéd. Nem lenne képes fokozódni. De talán pont erre vágysz. Pont ezt szeretnéd. Hisz azt hiszed, e gondolat leveszi válladról a súlyt. De mondtam már, meghoztad a döntést. S ezt a döntést is, hogy elfojtod, s erőt adsz neki.
Meghoztad a döntést. Nem a döntés súlyát kell a válladon hordoznod, hanem döntésed következményeit. Rosszul gondolod, hogy melyik súly is van rajtad. Nem a döntés meghozatalának súlya, hanem a meghozott döntés következményei. Ezeket senki nem tudja átvállalni. S miért is tenné? Ezek bizony a te súlyaid. Ezeket rád mérték. Neked készültek. Saját magad készítetted. Akkor jó. Hogy mi lesz utad vége, lényegtelen. Számodra is, és mindenki másnak. Teljesen lényegtelen.
Nem fogsz megnyugvást találni. S egyik végkifejletnek sem örülnél jobban. Számodra egy fontos van. S ezáltal mindenki számára. A bejárt utad. Bármikor lerövidíthetnéd. Bármikor véget vethetnél. De nem akarod. Nem a magasztos cél miatt. Hogy emlékezzenek fajodra, bolygódra. Nem, tudod te jól, hogy mindez lényegtelen. Lényegtelen. Ez az út semmi másból nem áll, mint önsanyargatásból. Saját magad bünteted. Bünteted valamiért, amiről te sem tudsz.
Valami oly dologért, amiről nem tehetsz, nem hibáztathatod magad. Mégis ezt teszed. Te mindezek végén sem fogsz megnyugvást találni. Nem hiszel semmiben, és mégis. Mégis szeretnéd jóvátenni mindazt, amit nem követtél el. Szeretnél megfelelni a senkinek, a semminek. Önmagadnak állítasz oly mértéket, melyek szükségtelenek. S ha eléred őket, újabbakat állítasz. Újabb büntetés, vagy újabb cél következik. Mert téged, ez hajt előre. Vagy elérned kell valamit, amire nincs szükséged, amit senki nem vár el tőled.
Amitől számodra nem lesz jobb, de kell. Kell valami, amit elérhetsz. Vagy valami, amivel büntetheted magad, a semmiért. A “neki” kedvéért. És nem, nem, nem. Te nem élvezed a büntetést. Nem. Mégis úgy érzed, megérdemled. S vajon, ha mindez nem történt volna meg. Ha nem maradsz egyedül. Milyen célok, milyen büntetések következtek volna? Persze, most valószínűleg azt gondolod, hogy akkor nem lettek volna. Óh, dehogy nem. Te mindig találsz valami okot. Neked mindig szükséges valami. Valami.
Persze most ez indoknak nagyon jó. A kialakult helyzet. Sőt, te mindig a helyzetet alakítod úgy, hogy elhitesd önmagaddal, olyan, hogy mindenre indokot ad, amit csinálsz. Hát csináld csak. Ki is tarthatna vissza? És mindezt miért is tenné? Vagy nincs igazam? Ó, dehogy nincs. Jól tudod ezt te is. Nem kell feltenned következő kérdésed. Jó, tedd. Hogy mégis mit csinálj akkor? Miért kellene mást tenned? Mit kellene tenned? Semmit. Folytasd. Folytasd nyugodtan.
Csak miért ne lehetnél akkor már tisztában tetteiddel? S mégis mire emlékszel? Nem, nem nem. Nem olyan régről. Ne menj olyan régre vissza. Hogy lettél ilyen egyedül. Mi történt bolygóddal? Ki, és hogyan vetett véget neki? Nem tudod? Hmhmhm, jajaj. Hogyne tudnád. Persze, önmagát pusztította el néped. S nem lehetett volna megakadályozni. Áh, kevés voltál te ehhez. S kevés voltál ahhoz is, hogy velük tarts!
