Sodródás

Messze sodródtunk te meg én. Elengedtünk egymás kezét, s a bús fuvallat orkánná erősödve építette a mérföldeket kettőnk közé. Míg te partot fogtál én csak sodródtam a világ pereme felé, oly sebesen, hogy már semmi sem állíthatja meg a végtelenbe zuhanásom. A szívemet marcangoló fájdalom táplálja a viharos szelemet, nincs ki kifoghatná azt vitorlámból. Oly rég történt, hangod már nem csendül fülembe, arcod már homálylik szemeim előtt, egyedül a nálam hagyott sötétség mi emlékeztet rád. A sötétség mely e vihart szülte.