Masszív, tekintélyt parancsoló íróasztal, sötét tömör hossztoldott, diófa lécekből készült asztallapból, melyet rideg, kovácsolt lábak tartanak. Az asztal tetején, egy félig elfogyasztott steak, gombás mártással finoman meglocsolva, körülötte grillzöldségekkel. Mellette egy félig üres üveg, benne füstös ízű single malt. A szoba félhomályba burkolódzik. Csupán az óriás üvegtáblákon át beszűrődő, az épület alatt elterülő város fényei, és a notebook kijelzője biztosit némi halovány fénysugarat. A szoba túlsó feléből, halk, melankolikus jazz hallatszik. Látszólag az éjjeli látképbe veszve áll, kezében egy pohár, nyakkendője meglazítva. Arca gondterhelt, inge gyűrött, zakója hanyagul hever kanapéja karfáján. Belekortyol italába, majd rezzenéstelen arccal szólal meg.
- Meddig fog szótlanul állni? – Vonja kérdőre titkárnőjét.
Rövid, fekete haja, parketta fonatban indul, majd tarkójánál, apró finom kontyban végződik. A hosszú munkanap során 1-1 tincs kiszabadulása teszi fel az i-re a pontot. Arca vékony, álla enyhén csúcsos. Fülcimpáiba gyöngy fülbevalók akaszkodnak, nyakát fehérarany lánc ékesíti. Ajkai tűzvörösek, gyönyörű barna szemei a fáradtságtól csillognak. Hamvas bőrét, kissé áttetsző blúz fedi.
- Nem akartam megzavarni. – Rebegi, tekintetét végig a férfi arcán tartva.
A férfi ismét italába kortyol, s mint ha a nő nem is lenne vele egy helyiségben, némán mered a távolba. Hajnali két óra is elmúlt már. Az elé táruló utcakép, csendes és kietlen. Kezét mellyel a poharat tartja maga mellé engedi, másikkal az üvegnek támaszkodik. Látszólag mondani szeretne valamit, de száját nem hagyja el egyetlen hang sem. Mindeközben a nő egyre feszélyezve érzi magát. Jobb karját, finoman, lassan tarkója irányába emeli. Jól átgondolva minden mozzanatát, mintha attól tartani, hogy egyetlen helytelen lépés is végzetesé válhatna.
- Miért van még bent? – Teszi fel újabb kérdését, miközben lassan hátat fordít a városnak.
- Gondoltam – csuklik el a hangja – szóval, gondoltam segítségre lehet szüksége – meredten bámul továbbra is a férfi arcára
- Azzal segítene, hogy ott áll és bámul? – húzza fel szemöldökét
- Nem, dehogy is – süti le szemeit – ilyennek ezelőtt még sosem láttam, és nem tudom mit tehetnék – emeli rá ismét tekintetét
- Maga még fiatal – sóhajt fel – menjen és élje az életét, hagyja meg a vállalati baromságokat azoknak, akiknek nincs már jobb dolguk
- Magának már nincs? – értetlenkedik
A férfi az utolsó kortyot is megissza poharából, majd az üveg felé indul. Komótosan leemeli annak kupakját, és újra tölti poharát. Majd elindul a bárszekrény irányába. Kinyitja ajtaját, elővesz egy újabb poharat és a nőre néz.
- Szokott inni?
- Whisky-t még sosem ittam.
A férfi elindul vissza az asztalhoz. Ebbe a pohárba is tölt az italból. Visszateszi a kupakot az üvegre, majd kezébe veszi mindkét poharat. Ezt követően lassan elindul a nő irányába.
- Nekem talán sosem volt. Tudja én mindig is elakartam érni valami nagyot, valami jelentőségteljeset. Na nem mások lenyűgözésére, csupán magam miatt. De mindez most nem is fontos.
Átnyújtja a poharat, s elindul a kanapé irányába.
- Nem biztos, hogy ez helyénvaló – néz a pohárra
- Nézze, a jómodorom azt diktálta, hogy kínáljam meg, ha nem szeretné, nem kell elfogadnia, és higgye el, megbántani sem fog vele. – közben leül a kanapéra, jobb kezében a pohár, melyet a karfára helyez, fejét hátra szegi, és nagyot sóhajt
- A zakója uram, hadd akasszam fel – indul a kanapé irányába
- Hagyja csak, ez csak egy zakó – legyint
A nő megáll a szoba közepén. Maga sem tudja mit is szeretne. A szíve azt súgja, kóstolja meg, miközben az agya hajlik rá, hogy elfogadja a jótanácsot, és elinduljon haza. Idegességét próbálja leplezni, nyakláncán lógó medált mutató és hüvelyk ujjai közé veszi, majd finom apró mozdulatokkal kezd játszadozni vele. Közben a városra tekint.
- Érezte már úgy, hogy kisiklott az élete? – kérdezi a nő
- Miért foglalkoztatja ez magát? – emeli fel fejét a férfi
- Én most ezt érzem – lép az ablak elé – olyan mintha nem találnám a helyem
- Megmondtam, hogy az nem itt van – kortyol italába – semmi keresni valója ilyenkor bent
- Nem így értettem – fordul a férfi irányába – nyilván oka van, hogy inkább bent vagyok mint sem otthon, mikor vacsorát rendeltetett velem, jó alkalomnak találtam, hogy én is magával tartsak, és megpróbáljam estére is elterelni a gondolataimat, a munkám segítségével
- Ez sosem jó ötlet, így válik majd a rabjává, olyan ez, mint bármely addiktív szer, higgyen nekem.
A férfi felkell a kanapéról, s elindul a nő irányába. Előtte egy gyönyörű ám kétségbeesett fiatal nő. Érzi rajta, hogy valamit szeretne, bár még nem egészen világos számára, hogy mit. Sőt, saját vágyaival sincs tisztában. Az utolsó napjai szívesen töltené a társaságában. Ugyanakkor tovább tépázni sem szeretné. A nő is hasonló dolgokon rágódik. Nem véletlen nem kortyolt még mindig.
Az utóbbi időkben, mindketten munkájuk megszállottjai lettek. Jó okuk volt rá, s emiatt sok időt töltöttek együtt. A nő a szájához emeli a poharat, s egy aprót kortyol. A férfi a nő nyakát épp oldalról szemléli, és látja ahogy végig halad rajta az aprócska korty. Pont ekkor ér mellé. A nő megfordul, poharát az asztalra, jobb kezét, a férfi mellkasára helyezi. Balkezével óvatosan belefésül a férfi szakállába és megtapintja arcát. A férfi kortyol egyet, s hátrébb lép.
- Valószínűleg most össze van zavarodva és nem gondolkodik tisztán – néz mélyen a nő szemeibe
- Amennyiben így van, miért gond ez? – tekint rá csalódottan
- Ne gondolja, hogy olyan jó választás vagyok én – húzza le pohara tartalmát
- Honnan tudja mire vágyom? – emeli fel poharát – Hisz még én sem tudom. Annyit tudok csupán, hogy jelenleg semmi sem foglalkoztat, mindent kitudok zárni, és ez jó érzés.
- Mit gondol, mit nyújthatok önnek? – ül vissza a kanapéra
- Mint mondtam, nem tudom, és jelenleg ez nem is foglalkoztat.
A szobába ismét csend honol, csupán a halk zene hallható. A két fél hol egymást nézi, hol a távolba mered. Megszólalni azonban egyikük sem tud. Látszik rajtuk, hogy nehéz döntést készülnek meghozni. Minél jobban őrlődnek, annál vonzóbbá vállnak egymás szemében.
- Napjaim vannak hátra
- Ezt nem értem, hisz annyira azért még nem idős
- Valóban nem – mosolyodik el a férfi – ez egy velem született betegségnek köszönhető
- És ezt csak ilyen nyugodtan mondja? – hüledezik
- Egész életemben erre készültem, volt időm megbékélni
A nő ekkor elfordul a férfitől, felemeli poharát, kortyol egyet, majd ismét megpihenteti az asztalon. Elindul a város csábító üressége felé. Mintha lelke tükröződne.
- Miért mondta ezt el most nekem – hunyja le szemeit, arcára egy könnycsepp gördül
- Megterhelő magának?
- Nem…, vagyis… nem tudom, nem tudom hova tenni
- Miért kellene ezt bárhova is tennie? Ahol élet van ott halál is, ez a természet rendje.
A nő hátat fordít lelke tükrének. A férfi sziluettjét keresve megtörli arcát. Mellkasán látszik szapora lélegzetvétele.
- Én ezt nem tudom ennyire könnyedén kezelni – tekintetét elkomoritja
- Nem mondtam, hogy könnyű – tápászkodik fel a kanapéról – a halálhoz való hozzáállás egyik módja sem könnyű, elhiheti, pár lépcsőfokon már túl vagyok
Meglazított nyakkendőjét immár teljesen leveti, zakója sorsára juttatja. Elindul üres poharát újratölteni. Tekintetük ismét találkozik. Mint két kisiskolás, kiknek először dobban meg szívük. Pont olyan esetlenek miközben elvesznek szemeik kereszttüzében. Minden egyes pillanattal egyre lassabbá és lassabbá vált számukra az idő múlása. Egészan addig míg végül érzékeik becsapták őket és úgy nem érezték, teljesen megállt. Pillantásuk a másik minden egyes rezzenésére reagált, és fókuszált. Egyikük sem vállalta magára az idill megtörését.
A nő pihegése egyre csak erősödött, ujjait kézfején megfeszítette, majd nem lazítva azokat finoman ökölbe szorította s saját combja irányába mozdította. Elérve azt finoman kinyitotta, s nagyot nyelt. A férfi ekkor finoman elmosolyodott, s folytatta útját az üveg irányába.
- Viccesnek találja? – pirul el teljesen
- Egyáltalán nem – mosolyodik rá – tetszett a reakciója
- Mégsem közeledett felém – keseredett el kissé
- Mint mondtam, haza kellene mennie – kortyol italába – semmi keresnivalója ilyenkor bent
- Nem vagyok jó társaság? – élcelődik kissé
- Nem erről van szó – mosolyodik el – kellemes társaság, kicsit talán túlságosan is
Elindul a nő irányába, alaposan végig méri. Megkerülve a háta mögül válla felé hajol. A nő érzi ahogy a férfi lehelete végig vándorol a válláról, a nyakán keresztül a füléhez.
- Hívok önnek egy taxit – súgja fülébe, s elindul az íróasztala irányába
Pár perc alatt meg is érkezett egy taxi. A nő elindult le a kocsihoz. A férfi az ablakon keresztül végig nézte ahogy beszáll és elindul haza. Még utoljára töltött poharába s elindult a kanapé irányába. Eldőlt azon, szemeit lehunyta s asszisztensét látta maga elött.
Eközben a taxi hátsó ülésén nem értette mi történt pontosan. Semmi kedve nem volt hazamenni, főnöke azonban utasította a sofőrt, hogy kizárólag csak is a lakásánál teheti ki. Így hát fejét az üvegnek támasztva a távolba révedve töprengett az éjszaka történésein. Nem értette saját érzéseit.
Autója végül begördül lakása elé. Kiszállva elindul négy emeletet megmászva otthonába. Lábait tudatlanul teszi egymás elé, mire az ajtóhoz ér, semmire sem emlékszik a lépcsőházi útjáról. Az ajtón belépve kilép cipőjéből. A hold fényénél elbotorkál a kanapéjához s leül.
Az üres falat bámulva egyszer csak elsötétül és elnémul minden körülötte. Képzeletében ismét főnöke irodájában találja magát, épp úgy mielőtt elhangzott az estének véget vető fülbe suttogás. Elméje más irányt parancsolt a történteknek.
A nyakára adott képzeletbeli csókot újbegyeivel stimulálta. Főnöke nem létező érintéseit saját keze érintései tették valóságossá.
Végül ő is végső álmába merült.
